|
Történetünk
A szegények
szolgálata az egyházban
Az őskeresztény
egyházközségek életét – Jézus Krisztus életének példáját követve –
teljesen átszőtte az elesettek megsegítése (gyűjtések a szegények
részére, rabszolgák kiváltása, özvegyek támogatása). Az ősegyház
alapelvei közé tartozott a rokonok ellátásának kötelezettsége és a
munkaképesek kötelező munkavégzése. A munkaképteleneket hozzátartozóik
hiányában teljesen az egyházi közösség tartotta el. A közösségen belül
teljes körű szegénysegélyezés alakult ki, amelyet már akkor is rendszerbe
foglaltak és benne nyilvántartották a szegényeket, körülményeiket. A
közösség a test ápolásán, a fizikai szükségleteken kívül szegény társuk
lelkét is ápolta. A segélyeket a hívek adakozásaiból teremtették elő. Az
adományozás módja az oblatio (önként
felajánlott adomány) volt.
Az Egyház még az
ókorban kiterjesztette a szegénygondozás körét a római császárság
határain kívülre is. Az egyházi javak egy negyedét a „quarta
pauperum”-ot
karitatív célokra kellett fordítani. Egyházi „ápoldák”
és szegények befogadására alkalmas fogadók létesültek.
A IV. században Nagy
Konstantin császár rendelete megerősítette az Egyház szegénygondozói
tevékenységét. A püspökök kötelessége lett a börtönlátogatás, a
foglyokkal való bánásmód feletti őrködés és a gabona szétosztása az
özvegyek részére. Megalakultak az első szerzetesközösségek, amelyek nagy
jelentőséget tulajdonítottak a caritasnak, a
felebaráti szeretet gyakorlásának.
A VI. században
létrejöttek a plébániák, amelyeknek az egyházközségi szegénygondozás
irányítása is feladata lett. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a
szegényügy nagyobb szervezettséget igényel. Az Egyházban a
szerzetesrendek mellett új irányelveket jelöltek meg a szegények
szolgálatának nagy szentjei is: Nursiai Szent Benedek, Assisi Szent
Ferenc, Árpád-házi Szent Erzsébet és Szent Hedvig. Példájuk nyomán a
szerzetesek a szegények ápolását, gyógyítását tűzték maguk elé célul. A
kolostorok a szegénygondozás központjai lettek. A szerzetesek kórházakat,
beteg- és szegényházakat hoztak létre, amelyeket alamizsnákból és saját
munkájukkal tartottak fenn. Az elesettek felkarolásában és a betegek
ápolásában a lovagrendek is szerepet vállaltak.
A XVI. században az
árvák nagy istápolója Néri Szent Fülöp élete
példájával mutatta meg az utcagyerekek nevelésének és árvaházak létesítésének
szükségességét. A XVII. század legkimagaslóbb szegényapostola Páli Szent
Vince volt, aki a szegénygondozás új rendszerét állította fel,
intézmények helyett saját otthonukban gondoztatta a szegényeket.
Az újkor századaiban
is számos vezéregyéniség vitte a keresztény emberszeretet zászlaját. Az
olasz Bosco Szent János elsősorban a
gyermeknevelés terén alkotott maradandót, a német Boldog Kolping Adolf a tanoncotthonok alapjait tette le, az
angol Ward Mária az angolkisasszonyok rendjével
a leánynevelést emelte magas szintre. Miközben a kereszténység kitermelte
a felebaráti szeretet gyöngyszemeit, az állami hatalom mindenütt
igyekezett tanulni az Egyháztól, és versenyezni karitatív
tevékenységével. Az állami szegénygondozás kiépülésével az egyházi szociális
intézmények lassanként elvesztették a hivatalos támogatásokat, és
teljesen a hívők áldozatkészségére szorultak.
Több példa mutatta
meg, hogy az egyházi szegénygondozás önerőből is bámulatra méltó
eredményeket tud létrehozni és képes megújulni. Ilyen szerveződés volt az
1897-ben Lorenz Werthmann által megalapított Caritas-Verband für das Katholische Deutschland a németországi Freiburgban,
amelyet a német püspöki konferencia 1916-ban országos karitászként ismert
el. Werthmann célja az volt, hogy a jószándékú emberek önkéntes segítő munkáját
szervezett keretek közé foglalja és hatékonyabbá tegye. Alapvető célként
fogalmazták meg, hogy a karitász korra, nemre, felekezeti hovatartozásra
való tekintet nélkül segít a rászorulókon. Később ezek a csoportok összefogtak,
hálózatba szerveződve eredményesebben dolgoztak.
A német szerveződést
követve hamarosan egész Európában létrejöttek az országos szervezetek.
Lorenz Werthmann alkotta meg a Caritas
világszerte ismert jelét, amely a szeretet lángját jelképezi. A „lángoló
keresztként” is emlegetett jel körül a Caritas
szó mellett Pál apostolnak a galatákhoz írt
szavai álltak: „tuet gutes
allen”, amelyek jelentése: „tegyetek jót
mindenkivel”.
Karitász Magyarországon
Hazánkban a
szegénygondozás mindig a világegyház szellemével haladt. Az egyházi
szeretetszolgálati formákat összefogó, szervezett karitász kialakulását
először Prohászka Ottokár sürgette a XX. század elején. 1914-ben meg is
alakul Rott Nándor, későbbi veszprémi
megyéspüspök vezetésével Katholikus Karitász néven
egy nagyszabású segélyakció, amely elsősorban a hadbavonultakat és
családjaikat támogatta.
Az I. világháború
után a püspöki kar Csernoch János bíboros
vezetésével kísérletet tett a Katholikus
Karitász szervezeti formában történő megalakítására is. Ez a szerveződés
csupán kezdeményezés maradt, lényegi tevékenységet nem folytatott, és nem
tudott mozgalommá válni, mert a proletárdiktatúra minden további
tevékenységtől eltiltotta. Budapesten a Mészáros János érseki helytartó
által létrehívott egyházközségek karitatív szakosztályai azonban nem
maradtak tétlenek. Gyermeknyaraltatást szerveztek, szegénygondozást
végeztek, és már létrejött a kapcsolat a karitatív alapon működő régebbi
egyesületek és az egyházközségek karitatív szakosztályai között. 1920-ban
egyházközségi mozgalom alakult szociális és karitatív szakosztállyal.
1924-ben az
amszterdami Eucharisztikus Világkongresszus keretein belül összehívták az
első nemzetközi karitász konferenciát. Még ebben az évben 9 európai
ország katolikus vezetése – köztük hazánké is – elhatározta egy
nemzetközi karitász szervezet létrehozását, amely 1928-ban alakult meg Caritas Catholica néven.
1926-ban P. Oslay Oswald egri ferences szerzetes elgondolása
alapján megszületik az Egri Norma szegénygondozó rendszer, és szolgálatában
a szegénygondozó nővérek rendje. Mindezek ellenére csak 1930-ban indul
meg a szervezkedés az egyházi szegénygondozás és szeretetszolgálatok
egységesítése céljából a szervezett karitász létrehozására.
Serédi Jusztinián, Magyarország bíboros-hercegprímása 1931.
szeptember 17-én a karitász érseki biztosának nevezte ki Mihalovics Zsigmondot, aki azonnal megalakíttatta
Budapest minden egyházközségében a karitász szervezetet. A 39 budapesti
és az egyházmegyei karitász szervezetek koordinálása és támogatása
céljából 1931. október 7-én a püspöki kar megalapította a Szent Erzsébet
Karitász Központot. 1931 végére országosan szervezetté válik a karitász
tevékenység. Az egyházmegyei karitász központok és a nagyobb városok
élére püspöki biztost neveztek ki. A plébániai karitász szervezetek
vezetését pedig igazgató látta el.
1938-ban Budapesten,
a 34. Eucharisztikus Világkongresszus keretében rendezték meg a
Nemzetközi Karitász Kiállítást, amely a keresztény felebaráti szeretet
erejét és történelmét a világegyház embersegítő tevékenységét mutatta meg
a világnak.
A II. világháború
éveiben a szegénygondozás és segélyakciók mellett a karitász a
hadigondozásból is jelentős mértékben kivette a részét. A hadbavonultak
családjainak támogatása céljából a hadisegélyekről tájékoztatót állított
össze az egyházközségek részére, felkarolta a menekülteket és a
bombakárosultakat is. A menekülteknek ruhát, élelmet, szállást adott és
külföldi adományainak köszönhetően nagy mértékű
segélyakciókat tudott lebonyolítani, amelyek keretében pénzbeli
támogatást, cipőt, ruhákat, élelmiszert tudtak adni a károsultaknak,
menekülteknek, árváknak.
A kommunista
diktatúra 1950-ig a legtöbb egyházi szervezetet, egyletet, egyesületet és
a szerzetesrendek többségét feloszlatta. Az egyházi, és szerzetesi
közösségek széthullottak, a „szolgáló szeretet hősei” az egyház keretein
kívül találtak rá az embersegítő szolgálat útjára. Megindult a karitász
intézményeinek államosítása, a karitász szervezetek felszámolása és
betegápoló rendek eltávolítása a kórházakból. A Szent Erzsébet Karitász
Központ teljesen állami felügyelet alá került. Az 1950-es és ’60-as
években a Rózsafüzér Társulat „leple alatt” azonban tovább működött az
egyházközségi karitász.
A szeretetszolgálat
„felszabadulását” az 1989-es keletnémet menekültáradat felkarolása hozta
meg nemzetközi segélyszervezetek segítségével. A Magyar Katolikus Püspöki
Konferencia a rendszerváltás után elhatározta, hogy újjászervezi a
karitászt, és hozzálát a hálózat kiépítéséhez.
Az újjászervezett Karitász
A rendszerváltozás
után lehetővé vált az 1948 előtt létező egyházi szervezetek és
tevékenységek újraélesztése. A püspöki kar az akkor Münchenben élő, és a Caritas Internationalis-ban
(Nemzetközi Karitász) is tevékenykedő Frank Miklós atyát bízta meg a
karitász újjászervezésével, aki a plébániai csoportokra épülő karitász felállítását
szorgalmazta.
A Magyar Karitászt
1991. június 14-én néven jegyezte be a Fővárosi
Bíróság egyházi jogi személyként. A szervezet újraalakulásával egy időben
bekapcsolódott a nemzetközi karitász hálózatba és a világ 166 országát
összekapcsoló Caritas Internationalis
tagja lett.
1995-re kialakult az
országos karitász hálózat Magyarországon. 1996-ban 590 plébániai karitász
csoportban már 6141 önkéntes munkatárs tevékenykedett szerte az
országban. Az önkéntesekkel végzett munka mellett 1994-től kezdve
országszerte saját szociális és egészségügyi intézményeket hozott létre a
segélyszervezet, és fokozatosan bekapcsolódott a nemzetközi karitász
segélyakciókba, programokba.
1997 óta
folyamatosan részt vesz az árvízi területeken a szociális segítségnyújtásban.
A számos alkalommal vállalt feladatokat nemzetközi segélyakciókban és
jelen volt a magyarországi katasztrófák helyszínén is. Segít a
kitelepítettek elhelyezésében, szociális ellátásában, az újjáépítés
feladataiban, a károsultak lakhatási feltételeinek megteremtésében,
házaik felújításában, ingóságaik pótlásában és nagy erőkkel végzi a
károsult személyek és hozzátartozóik mentálhigiénés támogatását.
A püspöki
konferencia a Magyar Karitász nevét 2001-ben Katolikus Karitász – Caritas Hungarica-ra változtatta,
ezzel is aláhúzva azt a tényt, hogy a karitász a Katolikus Egyház
hivatalos segélyszervezete. Ekkor vette át Nagy Károly atya a Magyar
Karitász országos irányítását. Ugyanebben az évben beregi árvíznél a
károsultak szociális, természetbeni és lelki támogatásában vett részt a
segélyszervezet.
A 2004-es Srí
Lanka-i szökőárnál a Katolikus Karitász az elsők között jelent meg a
katasztrófa sújtotta országban, ahol a humanitárius segítségnyújtás után
családi házak, közösségi épületek, elkészültét támogatta.
2007-től a Katolikus
Karitász folyamatosan részt vesz a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési
Hivatallal történő együttműködés keretében az EU Élelmiszersegély
programban.
2008-tól Écsy Gábor atya látja el a szervezet igazgatói
feladatait. 2009 óta vezetésével az országos hálózat egy kidolgozott
krízisprogram keretében a korábbiaknál nagyobb mértékben támogatja
válsághelyzetbe került családokat.
2010-ben a szervezet
történetének legnagyobb kihívásaival kellett szembe néznie. Év elején
Haiti fővárosában Port-au-Prince-ben több mint
10 000 ember halálát okozó földrengés pusztított. A Katolikus Karitász
azonnal segélyakcióba kezdett és a nemzetközi karitász szervezetein
keresztül juttatta el támogatásait a térségbe.
Tavasszal Borsod
megyében árvíz és belvíz okozott hatalmas károkat. A Katolikus Karitász
14 településen vett részt a károsult családok támogatásában,
élelmiszerrel, gyógyszerrel, ivóvízzel és tisztítószerekkel látta el a
térséget. Az árvíz elvonultával több mint 500
otthon lakhatóvá tételét vállalta a szervezet. Az árvizet követő
észak-magyarországi viharkár után is jelentős adományokkal jelentek meg a
karitász munkatársai az érintett településeken. 2010 őszén a
vörösiszap-katasztrófát követően a segélyszervezet az első naptól a
helyszínen segítette a kitelepített családokat élelmiszerrel, ruhával és
az iszap eltakarításához szükséges eszközökkel. Mintegy 1000 önkéntes
vett részt a kármentesítési munkálatokban, a károsultak étkeztetésében és
az adományok szétosztásában. Segélykoordinációs irodát működtetett a
helyszínen a károsultak természetbeni és lelki támogatása céljából, és 80
család ingóság pótlását, továbbá 40 új
melléképület felépítését vállalta.
A Katolikus
Karitászhoz és az egyházmegyei központok országszerte számos szociális
intézményt működtetnek a szenvedélybetegek, a hajléktalanok, az idősek és
egyéb rászoruló csoportok ellátására.
A Katolikus Karitász munkáját segíti 1991-től a szervezet
alapítványa, a Karitászt Támogató Alapítvány. Ennek célja a szervezet
anyagi segítése annak érdekében, hogy az szociális-karitatív feladatát
eredményesebben végezhesse az arra rászorulók hathatós támogatása,
ingyenes szolgáltatásokkal és adományok nyújtásával.
Vissza a
Főoldalra
|
